Magyarnak lenni jó! A vérünkben van, a kiskapuk keresése, a hibák kihasználása, a kreatív gondolkodás, az előre haladás. Ez olyan egyedi képesség, ami a történelem folyamán, jelentős külső behatásra alakulhatott ki bennünk. Hiszen ez a pici terület volt szinte minden terjeszkedni kívánó birodalom egyik kedvenc pihenőhelye és élelmiszerraktára is egyben. A magyarok azonban furmányos emberek voltak és megtanultak élni a jég hátán is. Ennek ugyan a globális felmelegedés nyomán még egy ideig nem vesszük (vagy egyre kevésbé vesszük) hasznát.

Mindig sikerült valahogy túlélni. Most, hogy nincs mit túlélni, igazából a saját szakállunkra termelünk. A saját szakállunkra és más bőrére megy a haszon. A téglaporral higított paprika - lássuk be - ötletes. Kicsit ugyan mérgező, de legalább senki sem hozta vissza. A vizezett sonka mára teljesen megszokott. Nem is tudom, mihez kezdenénk egy normál nedvességtartalmú, folyékony füsttől és nátriumszármazékoktól mentes húsdarabbal. Biztos nem is ízlene már.

Na de az, hogy a dinnyét vízzel nyomjuk tele? OK, értem én, hogy 'water melon' meg minden, de ezt nem kéne ennyire szigorúan értelmezni. Rossz a termés. Rendben: ezt kompenzálja a piac egy relatíve magas árral. Persze, nyitott piac, így a külföldi dinnye konkurenciát jelent. Finom és olcsó. Na igen. Mi a megoldás tehát a kreatív nemzet fiai szerint? Adjuk továbbra is drágán, de legyen jó nehéz... és legalább édes: nyomjuk tele cukros vízzel!

Azt gondolom, kimaradtam egy fázisból. Valószínűleg volt olyan is, hogy csak víz volt az extra. És lesz is. De valakinek eszébe juthatott, hogy a kólagyártók is pont az édes ízzel "édesgetik" magukhoz a célközönséget. Ki sikeresen, ki kevésbé. Tehát tettünk bele valami kis ízfokozót, hogy a szerencsétlen egyszeri dinnyefogyasztó tartós eleme legyen a klientúránknak. Arra viszont nem gondoltunk, hogy ez a víz nem épül bele maradéktalanul a dinnyébe (mert miért is tenné). Ha tehát a nyomorult fogyasztó van olyan balek, hogy nem eszi meg egyszerre a 10-12 kilós behemótot, és besuvasztja a hűtőbe, ott bizony levet fog ereszteni a kis hamis. Ekkor jön a fogyasztó oldali kreativitás: becsomagoljuk, tálban tesszük be, nem csak fóliázva (mert az nem nyújt megfelelő védelmet újabban). És nini. A tálban átlátszó, tán kissé zavaros, de semmiképp sem színes lé úszkál. Megkóstolod és úgy találod, finom, édes, de nem dinnye. Áhh! Bukta. Itt sem veszünk többet.

Mi tehát a végeredmény? Bizonytalan minőségű termék némi pluszmunkával. A pluszmunka árát valószínűleg épp kompenzáló egyszeri eladás. Bizonytalan, kiábrándult, mérges fogyasztó, aki nem fog többet venni a kereskedőnél semmit. Ez majdnem jó is így a jelen piac szabályai szerint. Sajnos azonban lehet, hogy nem is a kereskedő ért rá annyira, hogy beoltsa a tökféléit, hanem már őt is átverték. És nem csak őt, hanem a környék többi árusát is, hasonlóan.

Na de akkor hol kap rendes dinnyét a fogyasztó? (Már ha ez érdekel valakit egyáltalán...) Hova vezet ez az egész? Hova vezetnek a szálak? Vajon ez magyar sajátosság, mi találtuk fel vagy csak másolunk szép csendben?